Már most elcsúsztam a helyzetjelentésekkel – heti 4-5 kisebb bejegyzést terveztem – de a főállás és az esti maszekolás mellett az elmúlt héten a magánéletemre sem volt időm, nem hogy szervezkedni meg blogozni. Meg aztán Viktor is Svájcban nyaralt, így éppen aktuálisan a fejünket sem tudtuk összedugni.
Magyarán szólva a helyzet egyelőre változatlan, úgyhogy a mai poszt érdemi része arról szól majd, hogy honnan is indult a Budapest24.
2011-ben egy főiskolai évfolyam- és szegről végről szaktársam, aki szintén fotós, azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy vállalok-e idegenvezetést Budapesten – ő ugyanis még sosem fotózott a fővárosban és tudja, hogy jól ismerem a helyet. Igent mondtam, de azt mondtam Gellérnek – így hívják – hogy figyelj Gellért, tartok neked egy 24 órás fotótúrát, mit szólsz hozzá? Így indult hát minden.
A túra időpontjának a nyári napfordulót választottuk. Szép a város éjszaka, de a legrövidebb éjszakát akartam. Ez egyébként egy marha jó ötlet volt, mert minél rövidebb az éjszaka, annál kevésbé válok nyomasztóvá és annál könnyebb átvészelni energiával. Az ember úgy működik, hogy ha világos van, akkor üzemel, ha sötét van, akkor nem – vannak persze kivételek, de ez most mellékes.
A terveknek megfelelően 2011.június 21-én útnak indultunk. Nem volt konkrét útvonaltervünk. Az eredeti elképzelés az volt, hogy azokra a helyekre viszem el Gellértet, ahol egy turista is általában megfordul, elvégre várost nézni jöttünk, vagy mifene, viszont igyekeztem arra odafigyelni, hogy ahol lehet, kicsit letérjünk az útról, ne csak japántúristás vakuvalvillantgatásos kattintgatás legyen. Én emellett szerettem volna bemutatni Budapest 24 óráját is, amiből végül is Budapest 24 órában lett. Jó kis program volt, a foglalkozás elérte a célját. Rengeteg fotó készült és összességében harmincvalahány kilométert talpaltunk – tömegközlekedést azt hiszem csak a normafai kitérőhöz vettünk igénybe.
Négy év távlatából visszatekintve nyugodtan mondhatom: átkozott felkészületlenek voltunk. Fogalmunk sem volt róla, milyen megpróbáltatások várnak ránk, milyen ruházattal és ellátmánnyal készüljünk, milyen eszközt kell mindenképp magunkkal vinni és milyet nem. Jó, utóbbival kapcsolatban azért voltak alapvető feltételezéseink, hisz mindketten fotóztunk már, de ez azért merőben új volt. A felszerelésről nem szeretnék most kisregényt írni, ez a téma mindenképpen külön bejegyzést kap majd, viszont a ruházat megválasztásának helyességéről egy apró emléket elmesélek. Mind a mai napig belehasít a lábamba a vízhólyagok fájdalma, ha a 11-es Budapest24-re gondolok.
Az a helyzet ugyanis, hogy ez már nem séta, hanem túra, az pedig speciális lábbelit igényel. Állítson bárki bármit mást, nem csak a minőség és a márka számít. Én akkoriban hithű Tisza cipős voltam, mert kényelmes volt és tartós volt. Azt tudtam korábbról, hogy nem túrázásra termett, mert egy hegyen-völgyön-Szloválián átívelő túlélő túra alkalmával az elődje megette már a lábamat, de azért az extrém igénybevétel volt, jogosan feltételeztem hát, hogy a városi közegben nem lesz gond vele. De lett. Azóta két túrát lehúztunk és a vízhólyagokat megúsztam – igaz, többet is tömegközlekedtünk – viszont a második-harmadik alkalommal másért volt rossz a cipőm. Idénre megtanultam cipőt venni, úgyhogy ez alkalommal talán nem okoz majd gondot a járás. Most egy túracipőt koptatok, ami állati jól szellőzik, ennek viszont az a hátránya, hogy a legkisebb esőtől is átázik – méghozzá felülről – úgyhogy remélem, október elején az égiek kegyesek lesznek hozzánk.
A 2014-es túra utolsó képe, valahogy hajnali fél 2 fele a Bartók Béla úton.
Fotó: Schlemmer Curtis Attila, Budapest24 2014
Visszatérve 2011-es emlékeimhez… Kifejezetten jó volt, hogy az éjszakai órákra Viktor személyében erősítést kaptunk. Féltávnál már azért fáradtunk és a mindig éber, dinamikus, menjünkcsináljuk karakter feltűnése mindkettőnket feltöltött, hogy az utolsó reggeli órákat már röhögve kibírjuk. Ebből jött egyébként az ötlet, hogy a következő évben többen vágjunk neki a túrának, de összességében ez nem volt túl jó döntés.
Idénre kezd összeállni, hogyan is kellene ezt csinálni, úgyhogy azok, akik már jelezték, hogy jönnének velünk, váltásban lesznek a kísérőink.
Nem akartam most érdemben foglalkozni az útvonaltervezés problémájával, viszont úgy érzem, itt van a helye. A legelső alkalommal nem volt tervünk, mentünk a lábunk és az ösztöneink után és ettől volt jó. A második évben már volt egy nagyjábóli útvonalterv és menetrend, de túl sokan voltunk rá, hogy tartani is tudjuk azt. Meg az igazat megvallva, a fotózás nem az a tevékenység, amit időbeni keretek közé lehet szorítani csak azért, mert a menetrend szerint mennünk kellene tovább. Ha téma van, akkor le van szarva a menetrend. És mindemellett még fel is rúgtuk a menetrendet. Akkor augusztusban tartottuk a túrát és gyönyörű csillagos volt az éjszaka. Olyan tiszta volt az éjszaka, hogy a Budavári Palota előtt még a városi fényszennyezés mellett is csillagok fénylettek a fotókon. Szeretjük a csillagos égbolt témáját, így adta magát, hogy keressünk egy helyet, ahonnan van esélyünk egy-két szép felvételre, ezért az éjszaka kellős közepén fogtuk magunkat és kimentünk a hármashatárhegyi reptérre. Kalandos volt az út. A 956-os busz eleve csak óránként jár Hűvösvölgyig, onnan pedig lábbusszal, az erdő szélén megközelítettük meg a repteret. Odafele a vaddisznók hozták ránk a frászt, visszafele pedig egy, a környező házak egyikéhez frissen befogadott kutya próbált nekem rontani és így utólag visszagondolva, nem is tudom, mi volt az az erő, ami ebben megakadályozta.
Ez a kitérő jelentősen megcsapolta az erőforrásainkat és a programot is újra kellett terveznünk – ahogy akkor is, amikor Pityu barátom bejelentette, hogy ő kihagyná a Libegőzést, mert tériszonyos. Még jó hogy nem a János-hegyen szólt, hanem még benn a városban.
A tavalyi túrán az volt az irányvonal, hogy olyan helyekre menjünk, amerre eddig nem jártunk – legalábbis Budapest24 túra alkalmával. Ez szinte eleve lehetetlen, de megpróbáltuk és ez alapján raktuk össze az útvonaltervet. Ebben a tervben voltak kifejezetten jó pontok. Ilyen volt, hogy a belvárosi délelőttözést zöld kísérte és a túrát a Gyermekvasúton, az Erzsébet kilátónál folytattuk, majd Libegővel Zugligetbe leérve egy könnyed sétával értünk vissza a városba. Itt viszont elfogyott a terv és maradt az improvizáció, ami akkor és ott nem működött igazán. Ennek okán adtuk fel végül hajnalban a túrát.
Mindezen dolgokat egyébként egy hosszas brainstorming alkalmával már átdumáltuk Viktorral, viszont arról nem született egyértelmű konszenzus, hogy mi legyen az idei terv. Én azt mondom, a legjobb az lenne, ha nem lenne útvonalterv. Lehetnek kiszemelt célpontok, de nem kell feltétlen azokhoz ragaszkodni. Mondjuk én is jó vagyok, mert két hónapja, bármerre járok, ha olyat látok, akkor lefotózom telefonnal, hogy tudjam, hova és nagyjából mikor kell majd visszatérnünk a túra alkalmával, de erről még magamat is megpróbálom lebeszélni. Egyben vagyunk biztosak, az pedig a célkitűzés. Összehozni egy olyan túrát, ahol minden összeáll. Meg akarjuk adni Budapestnek a kegyelemdöfést. 20 nap és 11 óra az indulásig.
